A világ legtöbb nyelvében – kiváltképp az európai és amerikai kontinensen – a keresztnév vagy utónév megelőzi a vezetéknevet vagy családnevet. Egységességről nem beszélhetünk: vaskos publikációk jelentek meg az egyes nyelvterületek névalkalmazási szokásairól, ezeknek puszta felsorolása is meghaladná e cikk kereteit.

Néhány példa: Tibetben és Jáva szigetén nem alkalmaznak vezetékneveket; az oroszoknál és ukránoknál megjelenik a családnév mellet az apai név is; spanyol nyelvterületeken az apától és az anyától is származhat egy családnév, és ehhez járulhat akár négy utónév is (persze nem utó-, inkább elő-, hiszen itt is a keresztnév van elől). A felsorolást még hosszan folytathatnánk.

A családnevek fajtáit a nyugati világ legtöbbek által beszélt nyelve, az angol példáján keresztül mutatom be. Angliában i.sz. (Kr.u.) 1000 körül vezetik be a családnevek alkalmazását, amit a keresztnevek szűkös választéka tesz szükségessé. Tipikus néveredet: lakóhely (pl. Mary of Windsor, röviden Mary Windsor), mesterség (John the Smith, azaz John, a kovács, röviden John Smith); jellemző tulajdonság (pl. erőskarú, Armstrong); illetve az apa személye (John fia Jack, Jack Johnson).

Mivel a nyelvek többségében a jelzős szerkezetekben a jelző a jelzett szót követi, kialakult a keresztnév elől, családnév hátul forma. Magyarországon sokáig a latinos verziót követték, a sorrend vélhetően a XVII. század eleje táján fordult meg. Ennek legvalószínűbb oka az, hogy nálunk nyelvtanilag a jelző van elől, illetve nem kizárt, hogy a praktikum is közrejátszott – nevezetesen, hogy könnyebb a ritkább családnevekből kiindulva tájékozódni, mint a sokkal több emberre jellemző utónevek alapján.

Az érvényben lévő szabályok szerint Magyarországon egy ember maximum két vezetéknevet (pl. apa és anya családneve kötőjellel elválasztva) és két utónevet viselhet. A vezetéknév és utána keresztnév forma a magyaron kívül a japán, a kínai és a koreai nyelvekre jellemző.